CHARLES BOVIE: A FIÚK SZÍVE

                         (Fordította: Babits Mihály)

                     A kis Isten, kin az egész világ csügg,
                     s ki éjjel, nappal, egyre működik:
                     először csak piciny bimbó, virágrügy,
                     s dús termést igér, ha majd elvirit.
                     Csupasz madár: nincs tolla, mégse fázik
                     s hivogató egekbe szállni kész;
                     kupakos makk: rajta Ámor pipázik;
                     csörgő: vígan cibálja játszi kéz.

                     Tizenhat éves... A selyem gubóból
                     szép, csapodár pillangó bujt eléd;
                     minden virágra szállni kedve kóbor:
                     mint fürge ponty, forgatja vig fejét.
                     Kéjek palackja: torkából fehéren
                     és fodrosan szökell a drága lé;
                     pisztoly, garázda csavargó kezében,
                     ki véle tárt ablakokon belő.

                     Mikor husz éves: tűzvész; fölparázsló
                     máglya: eleven hús ég lángtaván;
                     szerelmi bárd, szüzek vérében ázó;
                     hömpölygve zúgó mérges óceán.
                     Csatamén, mely kancáját szimatolván
                     tombol, nyerit, viháncol és kapál;
                     mindent elnyelni akaró oroszlán;
                     örökké éhes bőszült kannibál.

                     De mikor harminc: kitünő vadászeb,
                     vagy józan, higgadt, meggondolt vadász,
                     ki minden vadat puskája elé szed,
                     de ólmot, port soha el nem potyáz.
                     Madárfogó: jól ismeri a hálót,
                     melyet Ámor a bugyogókba rak;
                     bölcs hadvezér: mindig talál bejárót
                     a vitt erdőbe, s bizton tör falat.

                     De negyven évvel e láng tovalebben:
                     tiszteljétek a kimerült erőt!
                     Öreg fajló már, sokkal kényelmesebben
                     kell gondolkozni s táplálni mint előbb.
                     Határkő, mely szép múlt után a kétes
                     jövőt mutatja; vagy bankár, aki
                     bár csőd szélén áll, még mindig negédes:
                     "Kis kölcsönnel lehet még tartani!"

                     S mikor ötven: az ősz érett gyümölcse,
                     mit megráz s földreejt a gyönge szél;
                     ereje nincs, hogy mit igér, betöltse, -
                     mint vén csibész, mindig csak szóbul él.
                     Rokkant harcos: kezében tört a lándsa;
                     kalász: viharban meghajlik konyán;
                     gyönyörü múlt derengő délibábja;
                     lenyugvó nap az élet alkonyán.

                     Hatvan: nagyitó kell - szavamra mondom! -
                     hogy észrevetted; nem e földre való.
                     Ujabb tíz év: és szilfid, tünde fantom,
                     vagy régi hang, beteg és elhaló.
                     Nyolcvan: finom, tünő barázda; ködben
                     szálló madár vet ily árnyat felém;
                     végre mikor száz éves: égberöppen
                     és elpihen az istenek ölén.